Egy anyamedve megmentett egy csecsemőt, ezzel viszonozva az erdésznek, hogy megmentette az ő kölykét. Egy történet, amely még a legkeményebb szívű embereket is megrázta.

Egy északi falucskában, a sűrű, elhagyatott karéliai erdők szélén élt egy idős erdész. Otthonát a lányával, annak férjével és kis unokájukkal osztotta meg — egy halk szavú, világos szemű kisfiúval, akiért a nagyapa bármit megtenne.

Egy nyári napon az erdész a bozótosba indult áfonyát szedni — a cél az volt, hogy meglepje az unokát a friss gyümölcsökkel. Ismerte ezeket a helyeket, mint a tenyerét, így mélyen behatolt oda, ahol nagyobbak a bogyók és a levegő is sűrűbb.

Lerogyott egy kis tisztásra, lehelyezte a kosarat, és nekilátott a szedésnek — lassan, elmélyülten. Olyan figyelmesen dolgozott, hogy észre sem vette, mikor került egy mély gödör szélére. Hirtelen a csendet egy fenyegető morgás törte meg.

Előtte egy nagy, figyelmes medve állt, lihegve közeledett, mintha megbüntetné az illetéktelen vendéget.

Az erdész nem esett pánikba — sosem ment erdőbe puska nélkül. Felkapta a fegyvert, és lövést adott. Az erdő visszhangzott, a medve oldalra ugrált… de nem távozott.

Ekkor jött rá, hogy a baj nem hozzá köthető. Néhány lépésnyire a földön egy kicsi medvebocs feküdt, jajveszékelve, mancsa csapdába szorulva. Mellette állt az anyamedve, tanácstalanul, nem tudta, hogyan segíthetne.

Az ember lassan odalépett, a táskájából elővett egy zsebkést, óvatosan kinyitotta a vasat, és kiszabadította az állatkát. A bocs azonnal az anyjához szaladt, az erdész pedig nem várt tovább, gyorsan elindult visszafelé.

Gyorsan lépdelt, hallotta, ahogy a hátában a gallyak ropognak, mintha valaki követné. Csak amikor kiért a tisztás szélére, mert bátorságot vett, hátrafordult — és látta őt. A medve az erdő szélén állt, és figyelte. Hosszan. Nem haragosan, nem fenyegetően. Tekintetében valami emberi volt — mintha hálát érezne. Akkor az erdész még nem értette. Azt hitte, csupán szerencsével kerülte el a támadást.

Eltelt egy év.

Az est leszálltával az öreg az ablaknál ült, várta a lányát és vejét — elutaztak a városba a kiságyért. A családban új életre készültek, és az erdész folyamatosan az útra pillantott. De a nap már lemenőben volt, ők pedig nem érkeztek meg.

Hirtelen berontott a házba egy szomszéd — sápadtan, lihegve.
– Baj van! — kiáltotta. — Egy medve jár a faluban! Vérző szájjal! Valamit a fogai között visz!

Az erdész felkapta a kabátját, és kiszaladt az utcára. Az emberek összegyűltek, kiabáltak, a levegőbe lőttek. A medve, nem menekülve messzire, az erdő szélén állt. Amikor meglátta az öregurat, hirtelen leeresztette a fejét, közelebb lépett, és a földre helyezett valamit, ami piros rongyba volt csavarva. Majd, mintha megnyugodott volna, visszalépett.

Az erdész megdermedt. Felismerte. Az a medve volt.

Előrelépett. A fűben, a lány ruhájába csavarva, egy csecsemő feküdt. Élő, az unokája.

Az öreg szíve összeszorult. Rájött, hogy az állat azt akarja, kövesse. És követte. A medve lassan haladt előre, mindig hátranézve, míg el nem vezette az öreget egy régi, elhagyott, rohadt hídhoz. A híd alatt — szakadék, kövek, és két ember.

A vej halott volt. A lány alig lélegzett.

A szomszédok segítségével sikerült kimenteni. Az orvosok később csodának nevezték, hogy túlélte. Amikor magához tért, elmondta, hogy rábeszélte férjét, hogy gyalog menjenek ismert ösvényeken. A híd deszkái nem bírták, leszakadtak. A félelemtől megindult a szülés. Csak azt emlékezett, hogy a medve odalépett hozzá — és aztán már csak a zuhanás.

Ekkor értette meg az öreg. A medve visszafizette az adósságot. Megmentette az unokáját — ugyanúgy, ahogy ő egyszer megmentette a medve kölykét. Eszébe jutott az erdőben látott tekintet. Nem harag — hálás tekintet. Csak most tudta igazán felismerni.