A házkutatás során a kutya hangosan ugatni kezdett egy régi festményre. Amikor a rendőrök levették a falról, nem akartak hinni a szemüknek – a felfedezésük szó szerint meghűtötte a vért az ereikben.
Kora reggel volt. A levegőben a nedvesség és a csend illata lebegett. Mark tiszt és társai, valamint szolgálati kutyájuk, Ralf, kapott egy házkutatási parancsot egy régi házra a város szélén. A ház egy idős asszony tulajdona volt, aki nemrégiben rejtélyes körülmények között hunyt el.
A szomszédok panaszkodtak: éjszakánként fény gyullad a ház ablakában, és mintha valaki járkálna odabent. A rendőrség úgy döntött, ellenőrizni kell – hátha bűnözők bújnak meg ott.
A ház furcsa nyugalommal fogadta őket. Nem volt por, nem volt betörés nyoma. Minden rendezett volt, mintha a háziasszony csak kenyérért ment volna ki, és bármikor visszatérhet.
Ralf elöl haladt, orrával a padlót és a falakat tapogatta. Fülei megfeszültek, farka feszült lett. Amikor a nappaliba ért, hirtelen mélyen felmorrant. Alacsonyan, tompán – ezt csak akkor tette, amikor idegent érzett.
A falon egy nagy, sötét kép lógott – egy régi családi portré. Egy nő a gyerekeivel. Mindegyiküknek ugyanolyan, élettelen tekintete volt.
Ralf ugatni kezdett. Hangosan, élesen, soha el nem fordítva a tekintetét a képről.
— Nyugi, fiú… mi az ott? — suttogta Mark.
Zseblámpájával megvilágította a vásznat – az enyhe huzattól megremegett. Ekkor Mark leszedte a képet a falról. És minden világossá vált.
A kép mögött egy széf rejtőzött. Öreg, masszív, betonba ágyazott. Egy porszem sem volt rajta. Mintha valaki nemrég nyitotta volna ki.
Egy óra múlva, amikor a szakember megérkezett, a széf ajtaja engedett. És ami odabent volt, mindenkit elnémított.
Fotók. Százak. Férfiak, nők, gyerekek. Néhányon a „Eltűnt” bélyeg volt.
Különféle valutakötegek, aranyékszerek, dokumentumok – útlevelek, születési anyakönyvi kivonatok, egészségügyi kártyák. Ugyanazokon az arcokon különböző nevek.
A ház tulajdonosa nem volt csupán egy csendes nyugdíjas, ahogy a szomszédok hitték. Évtizedeken át segített embereknek eltűnni. Új életet teremtett számukra, hamisított dokumentumokat készített, mások sorsát árulta.
Az utóbbi években pedig talán még félelmetesebb titkokat rejtegetett.
Ralf, miután megszaglászta a széfet, csendben a falhoz feküdt, és lehunyta a szemét. Tudta – az ügy felderítve.
És a kép sarkában, ahol a vásznat a leszedéskor érintették, később valaki észrevett egy feliratot, alig láthatót a festékréteg alatt:
„Még mindig itt vagyunk.”