A nővér észrevette, hogy a kisfiú több mint egy hónapig viselte ugyanazt a téli sapkát. Amikor levette — a nő döbbenten felkiáltott a meglepetéstől.

Katarina Melnyikova már kilenc éve dolgozott iskolai ápolónőként. Negyvenegy éves volt, halk szavú, figyelmes szemű – és megvolt benne az a ritka képesség, hogy észrevegye azt is, ami mások szeme elől elsiklik. Az orvosi szobájában mindig enyhe fertőtlenítőillat keveredett az almás tea meleg aromájával. A falakon színes plakátok, a polcokon plüssállatok – azoknak a gyerekeknek, akik féltek. Oda nemcsak karcolásokkal jöttek, hanem azért is, hogy legyen valaki, aki egyszerűen meghallgatja őket.

Május elsején hirtelen csapott le a hőség. A hosszú, esős tavasz után a város forró levegőben párolgott, a gyerekek pólóban, rövidnadrágban, kócos hajjal szaladtak be az iskolába. Mind – egyet kivéve.

Timur Gracsov. Hét éves. A szeme, mint egy régi fényképen – komoly, sötét, mély.
Vastag nadrág, hosszú ujjú pulóver… és egy kék, kötött sapka. Ugyanaz, amit egész télen hordott.

Katarina elmosolyodott, mikor a fiú belépett az orvosi szobába.
– Timur, nem meleg neked ebben a sapkában?
A fiú összeszorította az ajkát, és megrázta a fejét.
– Muszáj hordanom.
– Miért?
– Csak muszáj.

Mindkét kezével a sapka szélébe kapaszkodott, mintha valami kincset őrizne. Katarina nem szólt semmit. Csak megjegyezte magában: feszült tekintet, remegő ujjak, és az a halvány nyom, amit a gyerekek nem tudnak eltitkolni – a félelem.

Később, egy csésze kávé mellett beszélni kezdett az osztályfőnökkel, Szvetlana Alekszejevnővel.
– Még a testnevelésórán sem hajlandó levenni, – sóhajtott a tanárnő. – Áprilisban sírógörcsöt kapott, mikor az edző rászólt.
– Mit tudsz a családjáról?
– Az anyja meghalt. Az apja és a bátyja maradtak. Az apa szigorú, zárkózott. A báty szokta hazavinni. Timur csendes, nem zavar senkit.

Katarina bólintott, de a nyugtalanság nem hagyta el.
Figyelni kezdte a fiút.
Hét a hét után – minden ugyanaz. A sapka. A hosszú ujjak. A lesütött szemek.
Aztán egy nap a folyosón észrevette a sapkán egy sötét, barnás foltot. Vér.

Aznap este összeszedte a bátorságát, és felhívta az apát.
– Jó napot, itt az iskola ápolónője, Timur miatt telefonálok…
A vonal túlsó végén kemény, hideg hang szólt:
– Nincs semmi baj. Tudja, hogyan kell viselkednie.
– Csak furcsállom, hogy még a hőségben sem veszi le a sapkát. Arra gondoltam, talán érzékeny a fejbőre?
– A sapka családi döntés, – vágta rá a férfi. – Nem a maga dolga.

Katarina lassan letette a telefont. Valami jéghideg húzódott végig benne.

Hétfő reggel az osztályfőnök berohant a rendelőbe.
– Timur sír, és azt mondja, fáj a feje. De nem hajlandó levenni a sapkát.

Amikor Katarina belépett a terembe, a fiú a sarokban ült, két tenyerét a fejére szorítva. Az arca sápadt, az ajkai remegtek.
– Timur, megérinthetem a homlokodat? Nem veszem le a sapkát, ígérem.

A fiú bólintott. A homloka égett.
És a szag… sűrű, fémes, ismerős. Genny.

Katarina letérdelt elé.
– Timur, le kell vennem a sapkát. Különben nagyobb baj lesz.
– Apa megtiltotta, – suttogta. – Azt mondta, ha megtudják, elvisznek tőle.

– Ez nem a te hibád, – mondta halkan Katarina. – Soha.

Bementek az orvosi szobába.
Becsukták az ajtót.
Katarina elővette a kesztyűt, a kötést, a fertőtlenítőt. A fiú remegett.

– Apa azt mondta, megérdemeltem, – suttogta. – Mert rosszul viselkedtem. A báty vette a sapkát, hogy senki ne lássa.

Katarina óvatosan megfogta a sapkát, de az nem mozdult. Odaragadt.
Vizezte a széleit, türelmesen, gyöngéden.
Amikor végül lejött, mindketten – Katarina és a tanárnő – felkiáltottak.

A bőr alatta sebekkel volt tele, tucatnyi kerek, égéses nyommal. Friss és régi hegek egymás mellett.
Cigaretta okozta égések.

Katarina összeszorította a fogát.
– Nagyon bátor vagy, – mondta. – Most már minden rendbe jön.

Ellátta a sebeket. Szvetlana fogta Timur kezét.
A fiú nem sírt. Csak halkan ismételgette:
– Akkor csinálja, mikor iszik. Azt mondja, így nem felejtem el.

A következő órák ködbe vesztek.
Hívások az igazgatónak. Gyámhatóság. Rendőrség. Jegyzőkönyvek, fényképek.
Timur a vizsgálóágyon ült, pokrócba burkolózva, miközben Katarina egy puha, új sapkát vett elő.
– Ez nem fog fájni, – mondta neki.
A fiú felnézett.
– Megtarthatom?
– Persze.

Három napig feküdt a kórházban. Fertőzés, égési sérülések, kimerültség.
Katarina és Szvetlana felváltva virrasztottak mellette. Nem parancsra, csak mert másképp nem tudtak volna.

A harmadik napon Szvetlana azt mondta:
– Beadom a papírokat. Haza akarom vinni.

Katarina hosszasan nézett rá.
– Biztos vagy benne?
– Igen. Őrá vártam.

Két hét múlva Timur beköltözött hozzá.
Eleinte félt kinyitni a hűtőt engedély nélkül. Háromszor mosta el ugyanazt a tányért.
Néha leült a földre, és egy törölközőt borított a fejére – csak hogy elbújjon.

Szvetlana türelmes volt. Halkan szólt hozzá:
– Itthon vagy. Most már minden rendben.

A hűtőn egy papírdarab lógott:
„Ügyes vagy.”

Néha Timur odament, elolvasta, és megkérdezte:
– Ez igaz?
– Igaz, – válaszolta mindig Szvetlana.

Nyárra Timur haja kinőtt.
A hegek halványodtak.
Egy este Katarina meglátogatta őket, és az udvaron látta a fiút – mezítláb, vizes kézzel, nevetve, ahogy a slag vízsugarában ugrált. Sapka nélkül.

Katarina sírni kezdett. De most először – az örömtől.

Szvetlana kilépett egy csésze teával.
– Még mindig megrezzen álmában, – mondta. – De most már csak hozzám bújik.
– És te?
– Egy évvel később beadtam az örökbefogadási papírokat. Pont azon a napon, amikor minden elkezdődött.

Katarina bólintott, a fiúra nézve, aki a fűben szaladt.
Mert a csodák néha nem varázslatból születnek.
Hanem egyszerűen abból, hogy valaki észreveszi – egy gyerek sapkát hord, amikor már rég tavasz van.