A férfi, aki elveszítette a feleségét, észrevette, hogy minden virág, amit a sírjára hagy, eltűnik. Kamerát szerelt fel – és megrémült attól, amit látott.

Fél év telt el azóta, hogy Viktor elveszítette a feleségét. Még mindig két személyre terített asztalt, még mindig azon kapta magát, hogy szeretné elmesélni neki a nap történéseit. Minden vasárnap a temetőbe ment – piros rózsákkal, a felesége kedvenceivel. Letette a csokrot, halkan megszólalt: – Bocsáss meg, hogy nélküled sosem tanultam meg igazán élni…

Ám egy napon észrevette, hogy a következő héten már nincsenek virágok. Sem szirmok, sem szárak – mintha valaki egészben vitte volna el őket. A következő héten megint eltűntek. A harmadik héten is.

A temetőőr csak vállat vont:
– Ki tudja… talán csavargók vagy gyerekek.

Ekkor Viktor egy kamerát helyezett el. Aprót, egy kő alatt. Amikor este visszanézte a felvételt, a szíve összeszorult.

Egy kb. nyolc éves kislány közelített a sírhoz. Óvatosan felvette a csokrot, és elszaladt vele.

A következő héten Viktor úgy döntött, maga várja meg. És íme, ott állt a szürke kabátkájában, copfokkal, a szomszédos sírnál. Ott egy kis tábla egy kisfiú nevét viselte.

– Te vagy az, aki elveszi a virágaimat? – kérdezte gyengéden.

A kislány rémülten bólintott.

– Sajnálom, bácsi… Itt van a testvérem. Anyukám sír, de nincs pénzünk virágra. Én pedig nem akarom, hogy nélküle feküdjön. Azt hittem, a néni a szép sírkövekről nem fog haragudni…

Viktor ott állt, szavakat sem tudott kiejteni. Aztán letérdelt, és átölelte a kislányt.

Azóta minden vasárnap két csokrot visz – az egyiket a feleségének, a másikat a kisfiúnak. A kislány pedig a kapuban várja.

Néha mások fájdalma segít gyógyítani a sajátunkat is.