A medvenőstény a lábam elé fektette a bocsát. Amit ezután láttam, azt lehetetlen elfelejteni.

Reggel hat óra körül járt az idő. Kinyitottam az ajtót, hogy beengedjem a hűvös reggeli levegőt, és… mozdulatlanná dermedtem. A udvar szélén, közvetlenül a verandánál állt egy medvenőstény. Nagy, sovány, reszkető. Légzése nehéz volt, szemei nedvesek, mintha sírt volna. Ez nem ragadozó tekintete volt. Ez egy anya tekintete volt, akinek nem maradt hová mennie.

Meg akartam csapni az ajtót, kezem már a puskához nyúlt, de nem tudtam. A tekintetében nem volt sem harag, sem fenyegetés. Csak könyörgés.

Lépett egyet, majd még egyet — és óvatosan lehelyezett maga elé egy kis szőrgombócot. A kölyök mozdulatlanul feküdt. A medve hátrált egy lépést, és csak nézett rám.

Így kezdődött az a reggel, amit soha nem fogok elfelejteni.

Az ajtó elé helyezett ajándék

A bocs pici volt, sovány, alig lélegzett. A mancsán sötét, száradt vér foltja látszott. A mellkasa alig emelkedett, de a szíve dobogott. Hangosan kimondtam, bár nem tudtam miért:
— Megpróbálok segíteni, rendben?

A medve nem mozdult. Csak ült és figyelt, mintha minden szót értett volna.

Óvatosan betekertem a kicsit egy ingbe, és bevittük a házba. A fűtőtest mellé tettem, puha törölközőkből meleg fészket készítettem. A száját megitattam egy csepp meleg, mézes vízzel — megmozdult. Felhívtam egy állatorvost, Markot:
— A verandámon hagyott egy medvebocsot a medve.

Elhallgatott, majd röviden annyit mondott:
— Melegítsd. Ne adj neki nehéz ételt. Várd a rehabilitálót.

Kint a medve még mindig ült, mozdulatlanul, mintha őrizne. Nem morgott, nem volt agresszív — csak türelem és bizalom sugárzott belőle.

Harcolni az életért

Délre a légzése már egyenletesebb lett, de a mancs feldagadt. Megtisztítottam a sebet, és a bocs halkan felsikoltott — él! Elvittük a vadállat-szakértő Jennyhez.

— Egy felnőtt hím harapása — mondta vizsgálat után. — Ilyen előfordul. A hímek elpusztítják az idegen kölyköket, hogy a nőstény újra párzásra készen álljon.

Öklömbe szorítottam a kezem. Jenny lágyabban hozzátette:
— Harcos. Időben hoztad el. Van esély.

Őrség a fák mellett

Hazatérve újra megláttam őt. A medve nem ment el. Ült az út mellett, csendesen, éberen. Kivittem a kicsit egy dobozban, és a közelébe tettem. Ránézett, majd rám — és oldalra feküdt, mintha őrködne.

Éjjel nem aludtam. Ő sem. Szemben ültünk egymással. Ellenőriztem a kölyök légzését, és suttogtam a csendbe:
— Kitartás, kis drágám. Túl kell élned.

Az emberi beavatkozás

Pár nap múlva a szomszéd Larry jött, meglátta a medvét, és füttyentett:
— Megőrültél? Ez vad!

Aztán megjelent a seriff asszisztense:
— A vadőrök már tudnak róla. Ha kiderül, hogy vadállatot tartasz, elveszik. És nem biztos, hogy élve.

Éreztem, ideje dönteni. A kölyök erős volt, már evett áztatott bogyókat, járkált a padlón, és viccesen sánta léptekkel mozgott. Nem félt tőlem.

Visszatérés az erdőbe

Elvittük az erdőbe. A hordozót a földre tettem, hátráltam. A medve előlépett a fák mögül — csendesen, méltóságteljesen, mint egy árnyék.

A bocs kimászott, megszagolta a levegőt, ránézett. A medve odalépett, megszagolta, majd rám nézett. És hirtelen — meglökte a kölyköt felém.

Nem hittem a szememnek. Mintha azt mondta volna:
— Most már a tiéd.

Aztán csak eltűnt a bozótban. Nem morgott, nem hallatszott hang.

A világok között

Két hónap telt el. A medve nem tért vissza. A bocs itt él mellettem — nem teljesen házi, nem teljesen vad. A verandán alszik, visszamegy az erdőbe, de mindig visszatér, ha kihelyezem az ételt.

Néha éjszaka felemeli a fejét, és a sötétbe néz — mintha hallaná őt valahol távol. Mindig hagyok fényt a verandán.

Nőtt. Erős, óvatos. A helye a vad tajga és az emberi otthon között van. És úgy tűnik, én is ott élek most már.