Egy rab utolsó kívánsága az volt, hogy még egyszer láthassa a kutyáját — ám abban a pillanatban, amikor az állat belépett a cellába, valami egészen váratlan történt.

Az utolsó kívánsága, még azelőtt, hogy kimondták volna a végső ítéletet, szívszorítóan egyszerű volt: utoljára látni szeretné a német juhászkutyáját. A sorsát már csendes belenyugvással elfogadta.

Tizenkét végtelen esztendőn át minden reggel a B-17-es cella jeges magányában ébredt. Egy gyilkossággal vádolták, amelyre esküdött, hogy soha nem követte el. Ártatlanságát eleinte kiabálta a világnak, de hangja lassan elhalt a közönyben. Kezdetben küzdött – fellebbezéseket írt, ügyvédeket könyörgött, nem akarta feladni. Idővel azonban az ereje elfogyott. Végül már nem harcolt: csak várta az ítéletet.

A keserű évek alatt egyetlen dolog tartotta életben a szívét: a kutyája. Nem volt családja, barátai is elhagyták. A juhász nem csupán egy állat volt számára – hanem család, társ, az egyetlen lény, aki soha nem fordult el tőle. Egykor egy remegő kölyökként találta meg egy sikátorban, és attól a pillanattól kezdve elválaszthatatlanok lettek.

Amikor a börtönparancsnok rákérdezett utolsó kívánságára, nem lakomát, nem cigarettát, nem papot kért. Csak ennyit suttogott:

— „Látni akarom a kutyámat. Még egyszer.”

Az őrök tétováztak, gyanakodtak, talán csapda? Mégis, teljesítették a kérését. Az ítélet előtt kijelölt napon kivitték az udvarra. És ott – végre – meglátta őt.

A pillanatban, amikor a juhász felismerte gazdáját, letépte magát a pórázról, és átszáguldott az udvaron. Mintha az idő egy szívdobbanásra megállt volna.

Ami ezután történt, mindenkit megdöbbentett. Az őrök dermedten álltak, nem tudták, mit tegyenek.

A kutya olyan erővel vetette magát rá, mintha tizenkét évnyi távolság omlott volna össze egyetlen ölelésben. Fellökte a földre, de az öreg rab hosszú évek után először nem láncokat és hideget érzett – hanem meleget.

Karjaiba zárta, arcát bundájába fúrta. Az évtizedekig elfojtott könnyei most végre szabadon törtek elő. Gyermeki zokogással sírt, miközben a juhász halkan nyöszörgött, mintha maga is tudta volna: idejük már kevés.

— „Kislányom… hűséges társam” – suttogta, szorítva őt. – „Mi lesz veled nélkülem?”

Reszkető keze újra és újra végigsimított a hátán, mintha be akarta volna vésni magába testének minden vonását, minden melegét, minden illatát. A kutya felnézett rá rendíthetetlen odaadással.

— „Bocsáss meg… hogy magadra hagylak” – törött el a hangja. – „Az igazamat soha nem bizonyítottam… de mindig a tiéd voltam.”

Az őrök némán figyeltek. Néhányan elfordították tekintetüket, nem bírták nézni. Már nem rabot láttak benne, hanem embert – egy embert, akinek utolsó ölelése volt minden, ami maradt.

Végül könnyes szemmel a parancsnok felé fordult:

— „Gondoskodjon róla… kérem.”

Megígérte, hogy sorsát békével fogadja, ha biztosítják, hogy kutyája biztonságos otthonra talál.

Súlyos csend telepedett az udvarra. Ekkor a juhász élesen, hangosan ugatott – mintha tiltakozna a közelgő kegyetlenség ellen.

A rab csak még szorosabban ölelte magához, a végső búcsú kétségbeesett erejével.