Transznemű apa osztotta meg érzelmes élményét, miután az ápolók „anyaként” szólították! – Nézd meg a fotókat!

Egy ember nevének és megszólításának tiszteletben tartása az alapvető emberi tisztelet jele. Ennek ellenére a társadalmi nemi normák gyakran vezetnek félreértésekhez – különösen egészségügyi intézményekben. Ez különösen érzékenyen érintette Bennett Kaspar-Williamst, egy 37 éves transznemű férfit, aki 2020 októberében császármetszéssel hozta világra kisfiát, Hudsont. Annak ellenére, hogy férfiként azonosítja magát, és a hímnemű névmásokat használja, a kórházi személyzet többször is „anyaként” utalt rá – ez pedig mély érzelmi sebeket ejtett rajta ebben a kiszolgáltatott időszakban.

Kaspar-Williams 2011-ben ismerte fel, hogy transznemű, majd 2014-ben kezdte meg hivatalosan a nemi átmenetet. Felsőtesti műtéten átesett, de úgy döntött, hogy az alsótesti műtéteket nem kéri, így képes volt kihordani egy gyermeket. A gyermekvállalás rengeteg boldogságot hozott az életébe, ugyanakkor a várandósság és a szülés során folyamatosan tapasztalt félreazonosítás komoly lelki megterhelést jelentett. Még akkor is, amikor a hivatalos dokumentumokban férfiként szerepelt, az orvosok és ápolók többsége automatikusan nőként kezelte – mintha csak nők szülhetnének.

Apává válása óta Kaspar-Williams nyíltan kiáll amellett, hogy a szülést el kell választani a nemi identitástól. Hangsúlyozza: nem mindenki nő, aki életet ad, és nem minden nő képes vagy akar gyermeket szülni. Azt mondja, a terhesség során érzett diszfóriát kizárólag az okozta, hogy mások „anyának” nevezték – egy olyan szerep, mellyel sosem tudott azonosulni. Számára a szülés gondolata csak akkor vált elfogadhatóvá, amikor képes volt elválasztani a biológiai folyamatot a nőiséggel kapcsolatos társadalmi elvárásoktól.

Története párhuzamba állítható Freddy McConnell tapasztalataival, aki szintén transznemű férfiként adott életet gyermekének 2019-ben – később dokumentumfilm is készült róla. McConnell, aki gyermekkora óta küzdött a nemi diszfóriával, elmondta, hogy a nemváltás tette lehetővé számára az önazonos, boldog életet. Amikor úgy döntött, hogy gyermeket vállal, a biológiai kapcsolattartás volt a cél – testét pedig eszközként használta ennek megvalósítására. Az ő tapasztalata kedvezőbb volt: a kórházi dolgozók tisztelettel és megértéssel fordultak hozzá, így a szülés megerősítő és felemelő élmény lett.

Ma már mindketten – Kaspar-Williams és McConnell – büszkén nevelik gyermekeiket apaként. Kaspar-Williams örömmel vállalja ezt a szerepet: „Nincs annál erőteljesebb érzés, mint kimondani: én vagyok az apja a saját gyermekemnek.” Már most izgatottan várja, hogy Hudson felnőjön és megértse: az apja hordta ki őt – ez pedig hozzájárulhat ahhoz, hogy a modern családformák sokfélesége természetesebbé váljon a társadalomban. Ezek a történetek újragondolásra késztetik a nemi szerepekről alkotott hagyományos felfogásunkat, és segítenek egy elfogadóbb, sokszínűbb jövő felé vezető úton.