A 31 éves Caleb-t nagyapja, Arthur nevelte fel, miután a szülei meghaltak, amikor hét éves volt. Arthur, a régi iskola keménykezű embere, Caleb világának középpontjává vált: életbölcsességeket tanított neki a kertészkedés közben, és családi történeteket mesélt a kis házuk verandáján. Ezek voltak a „aranyévek”, biztonsággal és szeretettel telve. Ez a biztonság azonban szertefoszlott, amikor Caleb 17 lett. Egyre inkább szégyellte egyszerű életüket, Arthur régi teherautóját és az elavult házat, és elkezdte eltávolítani magát a nagyapjától. Ez a szégyen oda vezetett, hogy Caleb azt kérte Arthurtól, hogy a sulihoz egy utcával arrébb vigye, majd végül tudatosan döntött úgy, hogy elszakad a gyökereitől, amikor elment főiskolára.
Miután elment, Caleb teljesen az „eredményes felnőttélet” kiépítésére koncentrált, ami azt jelentette, hogy a munkát és a modern elvárásokat egyre inkább a múltja elé helyezte. Ez a fókusz vezetett ahhoz, hogy tizenegy egymást követő évben elutasította a nagyapja, Arthur 6. júniusi születésnapi meghívásait. Minden évben Arthur felhívta vagy SMS-t küldött neki, egyszerű meghívást és Caleb kedvenc rakott húsának ígéretét kínálva, miközben az üzenetek egyre fáradtabbnak és lemondóbbnak hangzottak. Caleb kifinomult kifogásokkal válaszolt – vizsgák, munkaházidők vagy barátnők –, figyelmen kívül hagyva a folyamatos, gyötrő bűntudatot, és azt mondogatta magának, hogy egy születésnap kihagyása nem nagy dolog, mert a karrierjét építi.
Néhány hónappal ezelőtt a szokásos 6. júniusi meghívás elmaradt, és Caleb megkönnyebbülését gyorsan pánik váltotta fel. Attól félt, hogy Arthur beteg, vagy ami még rosszabb, végleg feladta őt. Nem bírva tovább a csendet, Caleb július végén, anélkül hogy előre hívott volna, két órát vezetett hazafelé. Ahogy befordult az utolsó kanyarban, szörnyű látvány tárult elé: a szülői háza romokban hevert: a fehér külső fal feketére égett, az ablakok betörtek, és a tető egy része beszakadt. A pusztítás láttán azonnal megállt, ráébredve, hogy ez nem álom, hanem félelmetes valóság.
Pánikba esve Caleb a nagyapját kereste a perzselő romok között, míg Mrs. Harlow, Arthur szomszédja, meg nem jelent, és gyorsan megnyugtatta, hogy Arthur életben van. Elmagyarázta, hogy három hónappal korábban egy elektromos tűz majdnem megölte a nagyapját, és súlyos égésekkel kórházba került. A pusztító igazság Calebre zuhant, amikor Mrs. Harlow elárulta, hogy a kórház többször próbálta elérni őt azon a számán, amit Arthur megadott vészhelyzeti elérhetőségként. Caleb rádöbbent, hogy azok az ismeretlen számok, amelyeket ismételten figyelmen kívül hagyott és hangpostára küldött, valójában hívások voltak, melyek arról tájékoztatták, hogy a nagyapja az életéért küzd. Mrs. Harlow a végső, lesújtó csapást is hozzátette: Arthur soha nem hagyta abba a kérdezést, hogy unokája meglátogatja-e.
Mielőtt a kórházba ment volna, Mrs. Harlow megmutatta Calebnek, hogy Arthur a pusztítás ellenére kérte a tűzoltókat, hogy mentsék meg a kis emlékkazettáját. Benne, a régi családi fotókon kívül, Caleb megtalálta az összes általános születésnapi lapot, amit valaha küldött, bizonyítva Arthur feltétel nélküli szeretetét. A kórházban, amikor látta a nagyapját gyengén, de boldogan, Caleb összeomlott, és bocsánatot kért a hanyagságáért. Arthur azonban egyszerűen megbocsátott: „Most itt vagy. Ez minden, ami számít.” Caleb egy hétig maradt az oldalán, és hallgatta a drága családi történeteket, amelyeket Arthur naplóba jegyzett – történeteket, amelyeket Caleb majdnem örökre elveszített volna. Most Arthur közelében gyógyul, és Caleb minden hétvégén meglátogatja, aktívan újraépítve családi történetüket. Most már érti, hogy azok az emberek, akik szeretnek minket, nem várnak örökké, és hatalmas szerencséje volt, hogy időben felismerte nagyapja értékét.